Tankönyvi rigmusok és poétikatörténet

A 18. század alighanem legismertebb magyar nyelvű tankönyve a Hármas kis tükör volt,
amelyet Losontzi Hányoki István nagykőrösi lelkész és tanár (1709?–1780) adott ki elsőként 1771-ben. A 18–19. században több mint hetven kiadást megért, nemzedékek tanulták
belőle a bibliai alapismereteket, Magyarország és Erdély történelmét és földrajzát. Tartalma szemléletformáló, standardizáló szerepű, sőt hozzájárult néhány etnikus toposz
elmélyítéséhez (regionális ételek, viseletek stb.). E tankönyvet széles társadalmi rétegek
forgatták, s éppúgy kifejtette hatását a későbbi csúcsértelmiségiek, mint az írástudó parasztok körében. Mivel Losontzi a településeket és a történelmi eseményeket verses formában is összefoglalta, s ezeket jó eséllyel memoriterként kellett tudnia a tanulóknak,
egyúttal poétikatörténeti hatásával is számolhatunk. A „döcögős” tankönyvi rigmusok a
hagyományos magyar verselés kánonban tartásával és memorizáltatásával hozzájárultak
a 16–17. századból örökölt rímrendszer és versgrammatika állandó jelenlétéhez. Ez a korszakokat átfogó szerep sajátos nyomokat hagyott Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály,
de a későbbi költők, például Petőfi és Arany tizenkettesein is. Az előadás a Kis tükör közköltészetet és irodalmi hagyományt érintő vonatkozásait vizsgálja.