Anyanyelv és „közös nyelv”

A Hungariából Magyarország felé című antológia előszavában Tarnai Andor úgy vélekedett, hogy anakronisztikus lett volna feltenni a kérdést Bél Mátyásnak (1684–1749), hogy
milyen nemzetiségű. Nagyon fontos felvetés ez, bár első pillantásra nem állja meg a helyét.
Bél ugyanis a nagy országismertetésében hangsúlyosan, a vármegyeleírások állandó elemeként ír az ott élő nemzetiségekről, azok eltérő nyelvéről, szokásairól és életmódjáról.
Úgy jeleníti meg tehát hazáját, ami valójában is volt: soknemzetiségű országként. Vajon
éppen a saját nációját ne tudta volna megmondani?
Mégis részben igazat kell adnunk Tarnai Andornak, mert Bél és általában Hungarus
kortársai, az egyetemjáró értelmiség valóban kerülni látszott ezt a kérdést, tehát nem tematizálta direkt módon saját nemzetiségét, anyanyelvét – ám kódolva, közvetetten mégis
kifejezésre juttatta. Ezt az értelmiségi réteget ugyanis már nagyon foglalkoztatta az ország nemzetiségeinek története, ősisége, a nemzetiségek egymáshoz való viszonya, illetve
saját anyanyelvük és a magyar nyelv különbözősége, kapcsolata. Bél Mátyás kora a szlovák
nemzeti öntudat kialakulásának kora is.
Előadásomban tehát ezt az átmeneti időszakot mutatom be, amikor a Hungarus-értelmiség egyre inkább saját nemzetisége történelme és nyelve felé fordul, de közben még
a magyar nyelvtől sem távolodik el. A legtöbb szlovák diák ekkor még „elment a magyarokhoz” (abiit ad Hungaros) nyelvet tanulni – amint az iskolai anyakönyvekben gyakran
olvassuk –, hogy aztán később magyar iskolában vagy gyülekezetben is tudjon szolgálni.
(Így tett Bél Mátyás is, de az ő esete még bonyolultabb állítólagos magyar édesanyja miatt, így amennyire tipikus, annyira atipikus az ő nemzeti identitása.) Nem idegen tehát a
szlovák (és kisebb részben német) Hungarus-értelmiségnek az „ország nyelve”, mert ekkor
még természetesnek veszik, hogy ismerniük kell. Másrészt úgy vélem, hogy identitásukat
egyéb tényezők is formálják. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a felekezeti szempontot,
nevezetesen azt, hogy ezt a túlnyomórészt evangélikus, igen sokszor egyházi állásban lévő
Hungarus-elitet különösen sújtották a protestáns egyházak elleni állami intézkedések a
korszakban. Ezek az elnyomó intézkedések rövid távon a Hungarus-értelmiséget megalkuvásra késztethették, de hosszú távon inkább elidegenítették őket a Hungarus-eszmétől.